Egyáltalán miért csinálunk ilyet?
Találkozunk valakivel, félig-meddig érdeklődünk iránta, információkat cserélünk; néha találkozgatunk még. Még mindig egy kicsit úgy érezzük magunkat az egésszel kapcsolatban: “ehh, ja, rendes, meg minden”. És az illető tényleg az is. Keres, hív, üzen – bár nem olyan sokat – édes dolgokat tesz meg, hogy érzékeltesse, kedves vagy neki, további randikra invitál és így idővel megnyílsz neki, majd kinyitod az ajtót és beengeded.
Aztán a hívásai és üzenetei lerövidülnek, egyre ritkábbá válnak és te úgy érzed, te kezdeményezel egyedül. Aztán jön a kétség és mindent megkérdőjelezel vele kapcsolatban. Talán azért nem keres már annyit, mert már ő is megnyugodott veled kapcsolatban és érzi, hogy biztos helye van? Vagy egyszerűen már nem érdekled annyira? Magadban tanakodsz, hogy felhívd-e, vagy inkább mégiscsak várd meg a hívását. Úgy döntesz, mégis kivárod, hogy ő keressen, mert az majd bebizonyítja számodra, hogy érdekled. De már 2 napja nem keresett. Talán nagyon elfoglalt és egyszerűen nem jut telefonhoz sem, annyi dolga van; az is lehet, hogy ő is azt várja, hogy te keresd. Keresd? Ne keresd? Őrjítő.
Pár hónapja kezdtetek el találkozgatni, de most már nem ugyanaz. Persze, hogy ő már sokkal nyugodtabb veled kapcsolatban, viszont nem biztos, hogy a jó értelemben. Lemondta a közös programjaitokat párszor emiatt és amiatt stb. És minden ok, amit felhozott ezekre, logikus és érthető volt.
Nem érzi jól magát. Te megérted és nem bánod, hogy lemondta a találkozót, hisz nincs jól. Hiszen egy jó barátnő ilyen, nem? Támogatni kell? Hátralépni inkább?
De mennyit jelent a túl sok? Ez a nagy kérdés.
Azt mondják, a párkapcsolat témája nehéz ügy. Igen, mindenki különböző, különböző igényekkel és jellemzőkkel. Viszont a párkapcsolatoknak nem kellene nehezen működniük.
Viszont, ha te egy kör vagy, ő pedig egy négyzet, akkor miért is kellene erőltetni, hogy különböző formáknak illeniük kell egymáshoz?
Ha tetszel valakinek, azt tudatni fogja veled. Ha valaki meg akar tartani, azt tudatni fogja veled. Ha pedig más dolgok előznek előnyt számára az életében, és ennek te többször kárát szenvedted már, akkor ő nem akar téged. És te akarsz majd igazodni az ő idejéhez, az ő kedvéhez, mindenhez, csak hogy együtt maradjatok. És te ezt úgy hívod, hogy megértő vagy vele kapcsolatban. Abban fogsz bízni, nemsokára úgyis eljön az idő, amikor felnő végre, vagy felébred végre és észreveszi, milyen csodálatos is vagy és értékelni fogja, hogy mindvégig mellette maradtál; jóban, rosszban vele voltál. Sajnálom drágám. Nem fogja! Nem romantikus regényben élünk, hanem a valódi életben. Ráadásul mindezzel a sok elnézőséggel még a tiszteletét is elveszti veled kapcsolatban. Ugyan ki akar egy olyan hajlékony társat, aki mindenhez képes alkalmazkodni? Te akarnál? (őszintén!)
Ismerek egy srácot, aki nemsokára elveszi feleségül a barátnőjét 8 év együttlét után.
Felismerte, hogy nagyon szereti a menyasszonyát, de nem szerelmes belé. Azt mondja, annyira különbözőek, hogy nem is nagyon van miről beszélgetniük és hogy inkább veszekszenek a közös realitás hiánya miatt. De az idő elteltével kialakult az elköteleződésük egymás iránt, és a családjaik is jóban vannak, és megszokták már a közös életüket így. Azt mondja, “egyébként nem is olyan rossz. Igazából azt csinálok, amit akarok.” Állandóan szórakozni jár a haverjaival, iszogatnak, igazából semmiről sem mondott le a menyasszonya miatt, mert a lány volt az, aki megtanult ezekkel együtt élni és elfogadni őt ilyennek. De a srác ezt is mondja: “Igen, egyik oldalról jó, mert azt csinálok, amit akarok, de másik oldalról meg…” és egy kis szünet után elmondja: “Soha sem tanultam meg senkit szeretni saját magamon kívül.”
Mindig azt gondoltam, hogy az önmagukkal elfoglalt srácok túlságosan előzékeny barátnőik mellett egy idő után hálásak lesznek a lány cselekedeteivel kapcsolatban. De ez a srác nem volt ilyen. Az évek alatt szépen lassan elkopott a tisztelete a lány iránt. És a lány soha nem mondta neki azt, hogy: “Ha mellettem akarsz maradni, akkor ezt nem teheted meg!” Így tehát az eredeti hangszínt követték tovább. Soha nem fognak összeilleni. Egyszerűen megtanulták, hogyan kell egymás oldalán létezni. És most pedig összeházasodnak! Hurrá! Valószínűleg lesznek majd gyerekeik, és folytatják az örökös veszekedést egymással. Talán egy relatíve hosszú és boldog élet áll előttük, mert már megtanulták, hogyan létezzenek egymás oldalán. De kétlem, hogy tinédzserként az lett volna az álmuk, hogy ilyen házasságban éljenek. És azt is kétlem, hogy te egy ilyen házasságban akarsz élni.
Szóval próbálj ki valami újat! Valami olyan egyszerű dolgot, ami forradalmi. Légy saját magad!
Igen, mindenki azt mondja, hogy ő saját maga, de nem gondolom, hogy ez igaz lenne. Szóval légy az, aki vagy! Mond ki pontosan azt, amit akkor gondolsz és érzel. Ne színészkedj. Ha a másik valami neked nem tetszőt produkál, mondd el neki és tudasd vele, hogy te ezt nem szereted. Ha emiatt elfordul tőled, hagyd, hadd menjen. Ha nem tetszik tőle valami, akkor nyilvánvalóan ő nem az, akivel akarsz lenni. Ha pedig nem is változtat rajta, vagy nem is érti meg, akkor meg pláne! De ha elmondod már az elején, mi az, ami nem tetszik és ő azt mondja: “Oké, értem, nem fog megtörténni többet.”, akkor hoppá! Tiszteletet kaptál és a párod törődik az érzéseiddel eléggé ahhoz, hogy kész legyen valamit megváltoztatni, hogy együtt maradjatok. Ez annyira nyilvánvaló és egyszerű, de tudom, hogy nagyon nehéz, mert amikor nagyon tetszik valaki, akkor mindenáron azt akarjuk, hogy működjön a dolog.
Nem akarunk kudarcot átélni, ezért kifogásokat találunk ki
(“Ó, tudod csak nagyon fáradt, mert túl elfoglalt napja volt.”, “Tudod általában ő nem ilyen, csak most nehéz időszakon megy keresztül.” stb), és ragaszkodunk ezekhez, hogy bemagyarázzuk, nincsen semmi baj. Ha tíz helytelen dolgot tesznek, de csak egy jót, akkor is hajlamosak vagyunk csak arra az egy jóra fókuszálni és elmenni a tíz helytelen mellett. Pedig a tettek hangosabbak, mint a szavak, de mi mégis inkább a szavaknak hiszünk, még akkor is, ha a szavak egyáltalán nem egyeznek meg a tettekkel. Így hazudunk saját magunknak és barátainknak. Azt gondoljuk, hogy ha elég jók vagyunk, eléggé megértőek vagyunk, eléggé vonzóak vagyunk, eleget adunk, akkor a másik majd akarni fog minket.
Ez nem így van.
Mindannyian megpróbáltuk már ezt, nem igaz? De legalábbis mindannyian ismerünk valakit, aki megpróbálta már ezt. Többször is. Hány alkalommal működött a dolog? Gondolkodj el rajta. Hány embert ismersz, aki csak várt és várt, elnéző volt, alkalmazkodó volt a másikhoz és Tadam! Minden jól végződött? Nem úgy értem a “jól végződött” kifejezést, hogy házasságban végződött, lásd a fenti példát. Szóval hány ismerősöd van ilyen?
Ez egyszerűen így nem működik és nincs is rajta tovább mit magyarázni.
Fotó Joshua Rawson-Harris
