Nem az számít, amikor ő kezdeményezi a beszélgetést, hanem amikor ő fejezi be
Mindig csalódott leszek, ha üzenek neked, mert ha elérlek, mindig megnevettetjük egymást, dicsérjük egymást, flörtölünk; és aztán utána megint nem válaszolsz bizonytalan ideig. És ilyenkor mindig azon kattogok, hogy mondtam-e valami rosszat, esetleg türelmetlen voltam-e, vagy van valami, ami hiányzik belőlem. Ezen mindig elgondolkozom, mikor már régóta nem kapok választ. De egyébként pedig amikor beszélgetünk, sosem érzek ilyet.
Néha azt érzem, érdeklődsz irántam, mert nem én vagyok az egyetlen, aki a beszélgetést kezdeményezi – de mindig te vagy az, aki befejezi.
Még azokon a napokon is, amikor nem fejezed be teljesen a beszélgetést, más módon mégis megteszed. Egy egyszavas választ kapok egy egész általam küldött bekezdésre. Vagy csak egy kis részére reagálsz annak, amit írok. Esetleg egy emoji-t küldesz csak és kész. Ezzel ugyanúgy folyamatosan lezárod a beszélgetést.
Állandóan azon erőlködöm, hogy szórakoztassalak téged. Amikor úgy érzem, a dolog haldoklik, akkor mindig kitalálok valami újat, hogy fenntartsam a beszélgetést. Milliónyi különböző kérdést teszek fel neked, így nem kell befejeznünk a csetelést. De ezt a csalit nem mindig veszed be. Néha egyszerűen megválaszolatlanul hagyod a kérdéseimet. Néha el sem olvasod, amit írok.
Bánt engem, amikor nem válaszolsz, főleg akkor, amikor te kezdeményezted az egész beszélgetést. Ilyenkor azon tűnődöm, vajon üzentél egy csomó lánynak és csak annak válaszolsz, aki fenntartja az érdeklődésed. Ettől láthatatlannak, nem kívánatosnak érzem magam.
Ami a legjobban idegesít, az az, hogy én sosem fejezem be úgy a beszélgetéseinket, ahogyan te. Amikor el kell köszönnöm, mert aludnom kell, vagy elkezdem a hosszú műszakomat, ahol egyáltalán nem is tudom csekkolni a telefonomat, mindig megbizonyosodom afelől, hogy ezt az üzenetet vetted. Elmondom neked, mi történik. Én sosem hagylak téged a sötétben tapogatózni, sosem éreztetem veled, hogy unalomból köszöntem el.
Bárcsak te is ugyanígy tennél. Bárcsak tisztább képet kaphatnék arról, hogy állunk egymással, de soha semmilyen fajta magyarázatot, vagy bocsánatkérést nem kapok. Soha nem mondod el, miért tűntél el egy egész napra, sőt akár egy egész hétre. Emiatt azon kattogok, hogy a beszélgetéseink valószínűleg nekem sokkal többet jelentenek, mint neked. Emiatt azon kattogok, hogy vajon csak akkor írsz-e nekem, ha részeg vagy, vagy esetleg annyira unatkozol már.
Nem úgy tűnik, mintha értékelnéd a beszélgetéseinket. Úgy tűnik, letojod az egészet.
Sosem tudom megítélni, hogy amikor hirtelen megszakítod az egész kommunikációt, azért van, mert annyira elfoglalt lettél, vagy azért, mert egyszerűen elvesztetted az érdeklődésed velem kapcsolatban. Sosem tudom megmondani, hogy amikor te írsz rám először, azért van-e, mert egy hosszú, kacér beszélgetést akartál velem (és csak velem), vagy mert nem volt jobb dolgod és tudtad, hogy én úgyis gyorsan válaszolok.
Én akkor is azt mondom, ha nyomorultul érzem magam egy beszélgetés után, az azért van, mert az illetőnek van problémája. És az a probléma nem én vagyok.
Fotó Clem Onojeghuo
