Nem hiszek a szerelemben
A szerelem nem úgy indul, hogy hinni kell benne.
Első, vagy akár második alkalommal amikor szerelmes vagy valakibe, kinyílt a szíved és csillognak a szemeid. Egy kisgyermek mohó vágyakozásával vágsz bele a kapcsolatba. Ki vagy éhezve az igaz szerelemre és végre itt van – egy karnyújtásnyira.
Adsz és elveszel, akarsz és érdemelsz azokból az első párkapcsolatokból. Azt a love sztorit akarod, amire mindig is vártál. Azt a partnert akarod, akit igazán megérdemelsz. Van egy csomó dolog, amit vele akarsz majd csinálni és várod az édes jövőt, hogy egymást szeretve tapasztaljátok meg az életet. Olyan sok mindent akarsz magadból adni! Olyan sok mindent akarsz tőle kapni!
És ha az elvárásaid nem teljesülnek, csak tovább vársz és terveket szősz. Az első szerelmi románcod sok helyet foglal el a szívedben és jól érzed magad ezzel kapcsolatban. Még a kapcsolat szétesése is tartalmaz némi költői kérdést. A jó dolgok nem tartanak sokáig, és te tudod ezt. Ezért újra megpróbálod. Újra szerelembe esel. Újra reménykedsz. Újra érzel. Abban hiszel, hogy ezúttal most az igazi lesz. És újra végigcsinálod és újra végigcsinálod, ahányszor csak kell.
Amíg egyszer valami el nem romlik. Valami hirtelen, egyszer csak visszafordíthatatlanul darabokra törik ott benned. A szíved.
Az igazság ezzel a fajta csalódással kapcsolatban az, hogy olyan fájdalmat érzel, amihez nem vagy hozzászokva. Ez most nem az a kínos megbántódás érzése, vagy a rövid távú harag, ami általában szokott lenni egy kapcsolat végén. Nem egy tüzes, szenvedélyes érzelem, amiből bármikor vissza táncolhatsz. Valami sokkal csendesebb és biztosabb. Ez annak a felismerésnek az elfogadása – valamely mély részéből a bensődnek – hogy talán a szerelem nem is az, aminek te hitted.
Olyan keményen és olyan sokáig tudsz harcolni valakivel, akivel olyan sokat törődsz, és mégis minden darabokra hullik, akkor ott valószínűleg már túl sok remény sincs. Talán a szerelem mégsem hódít meg mindent. Talán mégsem a válasz és megoldás mindenre. Talán ez is csak a nagy ötletek egyike, hogy még több ékszert adhassanak el, vagy hogy elvonhassuk a figyelmet az élet fájdalmas valóságától. Talán eleve nem is rendeltetett tartósnak. Olyan ez, mint amikor egy bizonyos részed annyi év szerelemben való hit után egyszer csak összecsomagol és elköltözik az éjszaka közepén. Többé nem érzed magad biztonságban, se aggódónak, se izgatottnak azzal kapcsolatban, hogy valaki újjal találkozol. Közömbössé váltál. Látod a végét már a legelejétől kezdve és nem is éri meg az út, hogy bejárd.
És az igazság, hogy ez mindannyiunkkal megtörténik. Egyikünknek sem marad ez ki az életéből – mindannyiunknak vannak sérült szárnyaik, amikkel valamikor még szárnyaltunk. Legtöbbünk elvesztette azt a szerelmet, amire azt hitte, örökké fog tartani. Mindannyian ábrándultunk már ki. Legtöbbünk elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol úgy érezte, túl fáradt ahhoz, hogy folytassa és nem látta értelmét valaha is újra próbálni.
De, amikor minden remény elveszettnek látszik, itt van valami, ami emlékeztet:
Nem a szerelemben nem hiszel már, hanem a szerelem egy olyan sajátos verziójában, amiről mindig is úgy érezted, hogy ezt gyorsan felismered, hogy az az; vagy amilyeneket a filmekben láttál; vagy éppen a legelső partnered adta meg neked. A szerelem magasztos, idealista formájában nem hiszel már, amelyeket te magad találtál ki saját magad számára.
És most már csak az igazság maradt.
Na, most hogy már félre söpörtél minden fantáziát és tündérmesét arról, hogy a dolgoknak milyennek kellene lenniük, megnyithatod végre magad előtt az utat a szerelem egy csendesebb, de sokkal valóságosabb formájának. Amelyik nem kényszerít, vagy követel. Amelyik nem elvár, hanem amelyik olyan, amilyen – nem úgy, mint ahogyan a tündér meséidben elképzelted – és a valóságban tényleg működik. Ami teret enged valami konkrét kibontakozásának.
Ebben a formájában mindannyian szüzek vagyunk még, addig amíg el nem fáradunk egyszer és el nem érkezünk ehhez a ponthoz. Ez előtt a pont előtt olyan tündérmesében éltünk, amely arról szólt, hogyan akartunk szeretve lenni. De utána felkínáljuk magunknak a lehetőséget arra, hogy úgy fogadjuk el a szerelmet, ahogy valójában létezik: minden hibájában, tökéletlen dicsőségében.
És ennek a fajta szerelemnek a szép része, hogy nem igényli azt a magasztos idealizmust, amelyet annak érdekében kreáltunk, hogy fennmaradjon. Mert a szerelemnek ez a fajtája az igazságon alapszik. A realitáson alapszik. Akármin alapszik, amit mi választunk, ami hosszú távon működik és együtt kell felépíteni valaki mással.
És a szerelemnek ez a fajtája nem kéri tőlünk azt, hogy higgyünk valamiben.
