Nem foglak keresni, mert már világosan a tudtomra adtad, mik a prioritásaid. Az érzéseid nyilvánvalóan nem ugyanazok, mint az enyémek. Bár akaratosan akarom, hogy ugyanúgy érdeklődj irántam, mint régen, soha nem fogok könyörögni. Akkor sem, ha piros hó esik.
Nem fogok kiabálni és sírni, hogy elismerd a létezőségemet. Ha te képes vagy nélkülem élni, én is tudok nélküled élni. Nincs okom arra, hogy valaki olyat üldözzek, aki már amúgy is régen elfut előlem.
Nem foglak keresni, mert nem tudok már olyat mondani neked, amitől visszafordíthatom ezt a menekülésed tőlem. Az időt nem tudjuk visszafordítani. Nem tudjuk kitörölni a múltból a sok rosszat, amit megcsináltunk egymás ellen. Talán még most is jókat tudunk egymással beszélgetni, de ettől tovább már nem tudunk menni. Nem tudjuk helyrehozni a kapcsolatunkat. Rossz ötlet lenne. Mindkettőnk részére fájdalmas lenne. Jobb, ha útjaink különválnak. Jobb, ha távolságot tartunk.
De miért érzem, hogy még mindig akarom? Hogy nem tudom elképzelni az életet nélküled?
Mi lenne, ha mégis visszafordítanánk?
Mi lenne, ha vennénk a bátorságot, és leülnénk egymással szembe és visszapörgetve az időt megtalálnánk, hogy hol ment tévútra a kapcsolatunk? Mi lenne, ha onnantól kezdve megbeszélnénk a dolgot és elmondanánk egymásnak, őszintén, tabuk nélkül, és nyíltan, hogy mivel bántottuk meg egymást? Hogy mik voltak azok, amiket meg kellett volna tennünk, de nem tettük meg? Hogy mik voltak azok, amiket megtettünk, de nem kellett volna megtennünk?
Vagy lépjünk tovább mindketten bátortalanul és kezdjünk bele egy másik kapcsolatba valaki mással, majd évek múlva ugyanaezen a mintán továbbhaladva kerüljünk bele ugyanebbe a szituációba és aztán egy új kapcsolatba és egy újba?
Kemény, ugye? Ehhez bátorság kell. Nem is kicsi. De erről együtt kell döntenünk.
Olvasd el cikkünk:
